Bokros Lajos a Horn-kormány pénzügyminisztere, a felsőoktatási tandíj egykori kitalálója és megvalósítója, ma az Európai Parlament képviselője, és nem mellesleg a Közép-Európai Egyetem (CEU) tanára, Budaörsön egy pódiumbeszélgetésen beszélt gazdaságról, politikáról, alkotmányozásról és még sok egyébről – tudósított a Hírszerző.  

      Bokros különösen kemény szavakat használt a kormányzat oktatási reformkoncepciójával kapcsolatban, bár hogy az „reformértékű és léptékű” lenne, kapásból elutasította: „Azt, hogy milyennek kéne lenni egy reformnak, nagyon szívesen elmondom, de hogy milyen lesz, azt nem tudom”. Bokros szerint Magyarország a felsőoktatásra európai és világviszonylatban nem költ túl sokat, tehát ezen a területen aligha lehet már tovább spórolni, aminek viszont alapvetően ellentmondanak a kormányzati törekvések (lásd Széll Kálmán Terv felsőoktatást érintő részei). A felsőoktatás minőségének látványos javulására van szükség, benne 5-10 olyan egyetemre (az nem derült ki a tudósításból, hogy kizárólag állami intézményekre gondolt-e?), amely ott van a legjobb európai százban, valamint arra, hogy a korábbiakhoz képest nagyságrendileg nagyobb számban jöjjenek Európa más országaiból hozzánk tanulni a felsőoktatásba. Egy olyan versenyhelyzet kialakítása a javallott Bokros szerint, amelyben a felsőoktatási intézmények ádáz harcot folytatnak a diákokért. A jelenlegi struktúra olyan meghatározó elemei, mint a fejkvóta vagy a tanárok „bebetonozott” pozíciói azonban éppen a teljesítményre ösztönzés és a verseny ellen hatnak. A beszélgetés konklúzióját Bokros a következőkben definiálta: a felsőoktatás nem kötelező, így nem kell, hogy mindenki részt vegyen benne. Ha van verseny a diákok közt és tandíj, akkor a diákok megkövetelhetik, hogy a tanárok közt is legyen verseny, így őket is kőkeményen számon lehessen kérni. Bokros hozzátette még, hogy húsz-huszonöt színvonalas egyetem/főiskola elég az ország valós gazdasági és társadalmi igényei számára.

  Bokros soha nem rejtette véka alá, hogy rendületlenül hisz a piac által dominált kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyokban, és ebbe a fogalmi, tartalmi keretbe még az állam kiemelt pozíciói („államkapitalizmus”) sem férnek bele. Ehhez az alapálláshoz tűzön-vízen át ragaszkodott az elmúlt majd’ két évtizedben, bizonyítják ezt hazai kormányzati, nemzetközi tanácsadói tevékenysége, publikációi és előadásai. Emiatt a „konok” magatartása miatt folyamatosan megkapja a már egyre inkább szitokszóként funkcionáló neoliberális jelzőt akár jobbról, akár balról. Az, hogy „lejárt az ingyen-ebéd korszaka” a szakértőkön túl a politika is felismerte: a liberálisokat már mondhatni végleg, a szocialistákat majdnem felőrölte, hogy az amúgy is csapnivaló kormányzati teljesítményük közepette ezt sem tudták érdemben megértetni a választókkal. Ezzel az össztársadalmi érzettel került szembe most tavasszal Orbán Viktor is – lásd az egyre erősebben artikulálódó különböző ágazati elégedetlenséget és megmozdulásokat. Bár az ellenzékben eltöltött 8 év „mindent tagadunk, amit a szoclib kormányzat tesz, vagy amire készül” magatartása után kicsit disszonáns ilyen mértékben rázúdítani a „realitásokat” az emberekre, ahogy az mostanában történik. Bokros azonban nem mond mást, mint tavaly, 5 éve, 10 éve vagy akár 15 éve. És bizonyos szempontból őt látszik igazolni az idő, így a felsőoktatás kapcsán is. 2009-es Élet és Irodalomban megjelent nagyobb lélegzetű írásában már leírta, hogy a „felsőoktatás, mint a felemelkedés Achilles-sarka”, és már az akkor nyilvánvaló strukturális problémák (pl. diplomák elértéktelenedése, növekvő munkanélküliség a pályakezdő diplomások között) mellett a felsőoktatásban tapasztalt globalizálódásnak a magyarországi féloldalasságát hangsúlyozta. Hiába mennek ki egyre nagyobb számban fiataljaink Európa egyetemeire, főiskoláira, addig a mi campusaink „vonzereje” korántsem működik hasonló hatásfokkal – egyetemeink (és főiskoláink) kimaradnak a nemzetközi vérkeringésből, bezárkóznak és begyöpösödnek érdemi nemzetközi versenyhelyzet híján. Ugye erre némileg rímel a külföldön eredményt eredményekre halmozó, de a hazai akadémiai társadalom által elutasított fiatal tudósok magyarországi kálváriája az akadémiai tagság, címek odaítélésénél. Bokros konklúziója – hasonlóan a mostanihoz – akkor is könyörtelen volt: 20-25 nemzetközileg is versenyképes felsőoktatási intézményre van szükség, a többit pedig be kell zárni, és nem pedig a problémákat elodázva beolvasztani a megmaradókba. Emellett Bokros számtalan, kifejezetten a felsőoktatási intézményi gazdálkodás átalakítására irányuló javaslatot fogalmazott meg, mint az oktatók körében a közalkalmazotti jogállások megszüntetés; a fix bérezés felváltása a folyamatos hallgatói visszajelzésekre épülő teljesítménybérezéssel; az egyetemek, főiskolák állami támogatásának szigorú összekapcsolása a nemzetközi standardokra épülő minősítés, rangsorolás függvényében. Kemény, radikális javaslatok! Ehhez képest a tavaly május végén hivatalba lépett második Orbán-kormány, A nemzeti Együttműködés Programja elnevezést kapott kormányprogramja az oktatás,- képzés kapcsán jobbára a szakképzés területén kinyilvánított német moduláris modell hazai megvalósítását tűzte ki célul, s a felsőoktatás kapcsán dodonai módon csak azt fogalmazta meg, hogy „megbomlottak az egyensúlyok”: amíg a fiatal korosztályok mind nagyobb hányada vesz részt a felsőfokú oktatásban, addig a szakképzés folyamatosan veszít a presztízséből, és ezen az arányon módosítani kell. Emellett még tartalmazott egy odavetett mondatot a program, miszerint „jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet, ezért a felvételizőknek több információt kell adni a szakok piaci értékéről.” Köszi, ezt magunktól is tudtuk! A kormányalakítást követően az államtitkári szintre „lefokozott” oktatásügyet a KDNP és Hoffmann Rózsa kapta meg, és nem egészen egy év után jött a Széll Kálmán Terv, valamint az első menetben már a kormányülésen elvérzett felsőoktatási törvénykoncepció. Olyan részmegoldási alternatívák és részjavaslatok látnak napvilágot, hogy legyen, vagy ne legyen tandíj, mi legyen a költségtérítések rendszerével, hány és mely egyetemek, főiskolák maradjanak az átalakítás végére. De azt, hogy nemzetközi értelemben miként lehet a jelenleginél nagyságrendekkel versenyképesebb a magyarországi felsőoktatás, a politika (beleértve kormányt és ellenzéket) még nem tett le értékelhető választ. Az EU elnökséget és az alkotmányozást a politikai menetrend szerint a 2/3-os „sarkalatos” törvények követik 2012 tavaszáig, csak reménykedni tudunk, hogy az olyan kevésbé fontos történetekre (értsd: feles többségű törvények), mint amilyen a felsőoktatás, is marad elég szusz az ország újjáépítésének grandiózus munkája közben.  Periculum est in mora!

 www.kormany.hu/download/c/27/10000/a%20nemzeti%20egy%C3%BCttm%C5%B1k%C3%B6d%C3%A9s%20programja.pdf

 www.es.hu/