Pokorni Zoltán az Országgyűlés oktatási bizottságának fideszes elnöke interjút adott a Népszabadságnak. Téma természetesen akadt, legyen az a felsőoktatási rendszer átalakítása; a költségtérítés problematikája; a pedagógusok kötelező óraszáma a közoktatásban; vagy az integrált oktatási modellek alkalmazásának lehetőségei. A legsarkosabb – mondhatni legkarakteresebb – mondatok azonban a szakképzésnek, konkrétan a Magyar Kereskedelmi- és Iparkamara által képviselt szakképzési stratégiának szóltak: „Én mélységesen nem értek egyet az iparkamara rövid távú szempontjaival, és ez igaz a szakképzéssel kapcsolatos politikájukra is. Az a csonkított szakképzés, amit a kamara erőltet, nem ad teljes értékű végzettséget sem az adott szakmában, sem az általános képességek terén”. Őszinte szavak, és nemcsak a felszínt kapargatják, hanem mélyre ásnak egészen a probléma gyökeréig!

Ha valakinek személy szerint szól Pokorni kritikája, az Parragh László az MKIK „nagyhatalmú” első embere. Parragh éppen ezen a napon adott kimerítő interjút a Hírszerző internetes portálnak, ahol egy „extrém kormányzati gazdaságpolitika sokkterápia” elkerülhetetlenségéről és legrosszabb esetben akár a néhány évvel ezelőtti kelet-szlovákiai éhséglázadások (amikor a radikálisan lecsökkentett munkanélküli és egyéb szociális segélyek miatt több faluban a nyomorgó helyi roma lakosság élelmiszerboltok fosztogatásába kezdett) magyarországi reinkarnációjáról vizionált. Parragh sötét képest fest: „Gyakorlatilag egy munkaerő-piaci sokkterápia fog lezajlani egy olyan gazdaságban, ahol a peremfeltételek rendkívül rosszak. Nincs hazai ipar, nincs egy jól működő vidék, nincs jól működő élelmiszergazdaság sem. Az agrárium romokban, az élelmiszerkereskedelem jobbára külföldi kézen, miként a bankrendszer is. A nagy élőmunka igényű területek pedig lepusztultak, és csak költséges beruházásokkal lehetne újjáépíteni ezeket. Ahol azonban többletráfordítás nélkül esélyt adhatunk magunknak, az a képzés. A felsőoktatás, a szakképzés, de leginkább a felnőttképzés. Mintegy egymillió olyan ember él ma Magyarországon, aki életkora, egészségi állapota tekintetében alkalmas lenne a munkavégzésre, de nem teszi. Nincs képzettsége, nincs munkakultúrája. A munkahelyteremtés kulcskérdése a felnőttképzés reformja.”

Statisztikák bizonyítják, hogy a diplomások körében még mindig alacsonyabb a munkanélküliség, mint a diplomával nem rendelkezők körében. Az állami finanszírozású hallgatók számának tervezett csökkentése (ami ugye ellentmond a korábbi nemzetközi vállalásoknak) és a felsőoktatás állami finanszírozásának átalakításának gondolata tehát nem valami rendkívül égető társadalmi problémából eredeztethető, pusztán az állami kiadáscsökkentési stratégia egy meglehetősen direkt kormányzati politikai artikulálódása. Még az előző kormány által elkészített 2013-ig szóló szakképzés-fejlesztési stratégia statisztikáiból kiderül, hogy a középfokú oktatásban a szakképzésben (szakközépiskolák, szakiskolák) résztvevők aránya az 1990-es évek első feléhez viszonyítva mintegy 10%-al csökkent. Még drámaibb a helyzet, ha csak a szakiskolai (szakmunkásképző) – főleg fizikai típusú – foglalkozásokat tekintjük, ott közel 50%-os ez az arány. Magyarán, az eleve a gyengébb képességű tanulókat vonzó szakiskolai szektor tekintetében a legnagyobb a lemorzsolódás, és onnét jobb esetben csak a betanított- és segédmunkási lét, rosszabb esetben a különböző szociális segélyek és/vagy különböző fél-illegális, illegális jövedelemszerzés az út – és ez a problémagóc sokkal jelentősebb annál, hogy hány helyen képeznek a felsőoktatásban gazdasági mérnököket vagy újságírókat. Az egyik út, amit Pokorni, de lehet akár a szocialista Hiller Istvánt is említeni – s mellettük gyakorlatilag az összes oktatáskutató – ajánlanak, az a minél versenyképesebb kompetenciaorientált szakképzés, ahol lehetőleg tovább (17-18 éves korukig) bent maradnak a rendszerben a hallgatók egy modern gyakorlati, de erős általános elméleti (pl. szalmai nyelvtudás) tananyag megszerzése mellett egyfajta szakmunkás „lifelong learning” alapjait megteremtve. A másik út kifejezetten a gazdasági szektor meghatározott reprezentánsa (Demján etc.) és a kamara által javasolt, amely lehetőleg minél korábban (15 vagy 16 évesen, de az eredmény szempontjából majdnem érdektelen), az általános elméleti tananyag tekintetében a korábbikhoz képest mindenképpen leredukált szakképzési metodika mentén „dobná át” a szakképzésben részt vett fiatalokat a munkaerőpiacra. Persze mindkettő a duális szakképzési modellen (gyakorlati és elméleti képzési helyek) alapulna, na de mégis mekkora a különbség! Elvileg készül a szakképzési törvény is…Pokorni és/vagy Parragh, tessék választani!