A tegnapi nap oktatáspolitikai híre volt a magyar sajtóban, hogy a kormányülésen visszadobták a NEFMI oktatáspolitikai államtitkárságának a felsőoktatási törvénytervezetet átdolgozásra, így az várhatóan már nem kerül az Országgyűlés tavaszi ülésszaka elé. Bizonyos sajtóorgánumok arról is tudósítottak, hogy személyesen maga a kormányfő „gyalázta szénné” a törvénytervezetet. A kormányfő iránymutatásként rögzítette: azt sem tartaná az ördögtől valónak, ha összesen három állami egyetem maradna, a többi oktatási intézmény fennmaradását, avagy bezárását pedig eldönthetné a piac.

A „mennyi idő alatt tudnak új törvénytervezetet az asztalra letenni?” orbáni kérdésre kapott „Két év” államtitkári válaszra, „Legyen az két hét” kormányfői riposzt jól jellemzi a történetet. Elment teljesen feleslegesen egy év, amely alatt több olyan törvénytervezet is született a felsőoktatáshoz kapcsolódóan, ami az Országgyűlésig sem jutott el. A szakmai-kritikai hangok elég egyértelműen jelezték már a Hoffmann-féle koncepció korlátait, de ezt az illetékesek mintha meg sem hallották volna, helyette a sajtóban üzengetett egymásnak az oktatási államtitkár és a parlament oktatási bizottságának kormánypárti elnöke, ez lett a vége. Itt azért felvethető a kormányzati koordinációért felelős minisztérium, a felsőoktatási ügyek előzetes tárgyalásaiba formálisan is bekapcsolódott Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium felelőssége is. Blama ez a javából! Ugyanakkor arról is szólnak az információk, hogy az új törvénytervezet csak akkor kerülhet a Kormány és az országgyűlés elé, ha a parlament illetékes bizottsága (értsd: Pokorni Zoltán) menlevelet ad a tervezetnek. Nem lenne egyszerűbb, akkor már egy miniszter, akarom mondani államtitkárcsere? Ennél rosszabb pedig már csak az lehet, ha rohamtempóban összeütnek egy új koncepciót, az bemegy ősszel a Tisztelt Ház elé ahol elfogadják;, a következő évben hatályban lép, és két év múlva kiderül, hogy menthetetlenül hibás a koncepció. Egy rossz törvénynél még az is jobb, ha nincs törvény!